Az utolsó napok itthon..

Olyan, mintha egy másik dimenzióban lennék.. fel sem fogom, hogy pár nap múlva útrakelek.. akárhogy is próbálok belegondolni, nem megy.. mert fogalmam sincs milyen lesz.. egy új élet.. egy születés, egy újjászületés.. mert meghalok annak aki voltam, és leszek egy új én. És most épp a kettő között vagyok. És azt sem tudom éppen ki vagyok.. már nem vagyok hivatalban dolgozó, de még nem vagyok vándor. Vagy már az vagyok? mindig is az voltam? Nem tudom.. megjelent a Somogyiban a cikk, óriási képpel.. csak néztem..ez tényleg rólam szól? Le vannak írva a tények.. hogy elindulok, hogy mikor indulok, hogy hova megyek, hogyan és mennyit, hogy mit terevezek, és mit akarok.. én mondtam nem más.. én sem értem néha mi történik.. azt én csinálom, vagy valaki működtet? Ezek az én vágyaim? Vagy kitől kaptam őket? Vajon miért? Mi célja van velem? Mi az én küldetésem? Mit viszek egyáltalán, még a csomagom sem állt össze.. történnek az események, egyik a másik után, én sem tudom követni.. ma elutazom Zalaegerszegre unoketstvéremékhez, nagyon várom.. kicsit ott majd lenyugszom.. De ne aggódjatok, várom az utat, és állok elébe.. csak kavarognak a gondolatok.. Lelki támogatást elfogadok :) Fenyőfák az úton, gyönyörű zöld mezők, piros pipacsok, a zöld ezer árnyalata, váltakozik a táj, robog a busz.. takaros házacskák, megint zöld, majd kicsi temetők.. ma még élettől duzzadunk, holnap meghalunk.. de a hangsúly a mán van.. mert ma még élünk.. de hogyan? este hazaesve fáradtan ingerülten elnyűtten? a hangsúly nem az estén van.. mert délután is hazaeshetünk fáradtan elnyűtten ingerülten.. és este is hazatérhetünk vidáman és elégedetten.. mindez azon múlik mit csinálunk napközben? van értelme annak? van örömem a napi tennivalómban? vagy tényleg csak a megélhetés? kik vannak körülöttem? feltöltenek azok az emberek? virulok-e mellettük? támogatnak-e terveimben? őszinte a mosolyuk felém? vagy inkább lehúznak? nem látok a panszkodásuktól? s mellettük már én is panaszkodom, nehogy kilógjak a sorból? s mindezt miért hagyom? nem egyértelmű jelek ezek, hogy változtassak valamin? csak gondolkodom.. inkább aludni kéne.. Már csak pár nap, a legutolsó napok.. találkozás a szeretteimmel, a barátokkal, apró ajándékok az útra, ölelések, útravaló gondolatok, bíztatások, hatalmas nevetések és néha sírások.. érzem, hogy szeretve vagyok..boldog vagyok.. mennyire sokáig nem éreztem ezt.. mennyire fogalmam sem volt arról, hogy bárki is szeret, szerethet.. elképzelni nem tudtam.. nem, én nem vagyok szerethető.. savanyúképű, magánakvaló, befordult nő vagyok, egy ilyet nem lehet szeretni! szeretettől megvontan, magányosan tengettem utóbbi éveim legtöbb napjait.. bizonyos események, találkozások, feltöltöttek ideig óráig, majd visszarántott az a kegyetlen valami, amit próbálok elfelejteni és örökre búcsút inteni neki! Mert aljas és kegyetlen.. a legsebezhetőbb, leggyengébb, legkiéhezettebb pontokat támadja.. és képes ledönteni a teljes önképzavar,az önutálat, az önsajnálat, majd a vegetáció, a lét értelmetlenségének szintjére.. ahonnan - néha azt gondoltam - nincs visszaút.. a teljes biztonságérzet és minden támasz elvesztése, a gyötrő éjszakai álmok, az ébredések saját kiabálásomra, a rettegések..nem tudom mi volt ez.. önmagam sötét oladala? a tudatalatti félelmek kivetülése? nem tudom, de szörnyű volt.. "Nincs akkora sötétség, amely akár egyetlen kicsi gyertya fényét is kioltaná" Tehát mindig a fény győz, nem győzhet a sötét oldal! Csak ebbe kapaszkodtam.. csak "ésszel" hittem, szívvel már nem ment.. csak arra gondoltam egyszer vége lesz ennek.. mert ez így nem maradhat.. közben változatlanul kaptam a pofonokat.. legyengültem.. szeretetéhes lettem... a legszánalmasabb szeretetkoldus.. aki "ölt volna" egy kis szeretetért, 1 ölelésért, egy igazán elismerő jó szóért.. bezárkóztam.. üvöltött rólam, hogy "mentesen már meg valaki"!! De senki nem akart megmenteni.. senki nem tudott volna megmenteni.. hogy lehetne egy embert önmagától megmenteni?? Itt volt a kulcs, tudtam: légy jóban önmagaddal.. De nem ment.. mert amíg mások megaláztak, addig én sem tudtam felnézni magamra.. persze ha megfordítjuk: mások azért aláztak meg, mert én sem tudtam felnézni önmagamra.. hogy várhatom el mástól, ha nekem sem megy? Ésszel már ezt tudtam, de szívvel nem ment.. nem tudtam szeretni magamat.. ha más szeretett, akkor tudtam csak.. egy kicsit.. ideig-óráig.. egy ördögi kör volt, egy őrület! Aztán léptem: elmentem a Caminora tavaly ősszel. Így, ahogy voltam.. lelkileg megrogyva, önbizalomhiányosan, szeretetéhesen.. Hallottam, hogy aki elmegy a Caminora, akár csodák is történhetnek, hogy mindneképp nagy változásokon megy keresztül, s már nem lesz ugyanaz, mikor visszatér.. Azt mondtam nem várok el semmit az úttól, de tudat alatt mégis vártam.. Olyan, mintha egy porig lerombolódott várat akartam volna 1 hónap alatt egyedül felépíteni.. nem megy.. mindennek következménye van! ha jó sokáig hagyom, hogy forogjak a szarban, akkor a megtisztulás, felépülés is jó sokáig tart.. nincs gyorsított verzió! itt nem lehet buszra szállni!!! itt minden lépést meg kell tenni! (Nem szálltam buszra a Caminon, ezt arra értem, hogy lelkiekben nincs gyorsított előrehaladás..) Kaptam egy csodás hónapot, megtörtént a burok feltépése, de levakarni még nem tudtam magamról.. kaptam egy másfajta szemléletet, de akkor még nem tudtam magamévá tenni.. idővel.. még most is tart.. megéreztem a szabadság szelét, de akkor még nem voltam szabad.. az út felénél már frusztrált a tudat, hogy haza kell jönnöm.. és itthon mi vár rám.. hogy nem lesz ez így jó.. .félbehagytam a munkát, nem végeztem.. vissza kell mennem..